Nagy örömömre @Greylupus elvállalta, hogy időnként vendég-postot ír a
blogban. Íme a soron következő (6) recenziója, remélem még nagyon sok alkalommal
köszönthetem itt a továbbiakban.
Published: Razorbill
418 oldal
Goodreads: 4,50
Besorolás: YA, vámpír
A 2012-s megjelenések közül ezt a
könyvet vártam a legjobban. Imádom ezt a sorozatot, Richelle pedig
tavasz óta bombázott minket részletekkel, idézetekkel, így
természetesen képtelen voltam kivárni a magyar megjelenést és
megrendeltem angolul.
A történet aránylag lassan indul be,
de ameddig megkapjuk az első valódi bonyodalmat, addig is Sydney
tolmácsolásában nagyon jókat szórakozhatunk a kis csipetcsapat
mindennapi dolgain.
Továbbra is ő a kis társaság
mentora és „mindenese”, aki a tanulás mellett, a folyamatosan
felmerülő problémáikat próbálja orvosolni, de eközben ő is
nehéz helyzetben kerül. Minél jobban megismeri az ősellenségnek
tartott vámpírokat, annál nehezebb betartania a gyerekkorától
belenevelt alkimista szabályokat, pedig ő maga is tudja, hogy ezzel
pengeélen táncol. Ráadásul mélyebben meg kell ismernie azt a
mágiát is, amitől annyira rettegett.
Adrian Sonyával, Dimitrijvel és
Eddie-vel közösen kezd el dolgozni a lélek kontra striga
kísérleteken, Jillt pedig Micah segítségével végre befogadják
az iskolában a többiek, így minden szépnek és jónak tűnik.
Persze a nyugodt felszín alatt a
valóság nem ilyen egyszerű, hisz ennyi ellentétes érdekű és
viselkedésű ember/vámpír/dhampír mellett a bonyodalmak könnyen
generálódnak.
Adrian, ahol tud, ott próbál
kibúvókat keresni a közös munkából, hisz bármennyire is
tetszett neki elsőre ez az ötlet, de a régi riválisával,
Dimitrijvel való együttműködés nincs igazán az ínyére. A két
fiú vitái, párbeszédei kihagyhatatlanok. Meglepő módon azt
hihetnénk, hogy csak Adrian képes szúrós megjegyzésekre,
Dimitrij nem süllyed le erre a szintre... de nem. Őt sem kell
félteni, a mora playboy magas labdáit ő is nagyon profin üti le,
sőt, van, hogy ő kezdi el a „partit”.
Az „orosz félisten” rajongói
amúgy is elégedettek lehetnek, hisz Dimitrij jó párszor feltűnik
a könyvben, bár azért túl sok szerepet ne várjunk tőle – hisz
itt most ő nem több mint egy mellékszereplő.
Sydneyt egyre jobban kedvelem, és
imádom, ahogy fejlődik. Még mindig vannak megmosolyogtató dolgai,
de már sokkal nyitottabb a világ iránt, és egyre többször látni
rajta, hogy kételkedik abban, ami eddig fontos volt a számára. Azt
hihetnénk, hogy Rose mellett nem rúghat labdába, de mégis… ő
teljesen másként erős karakter, mint Rose volt. Az esze és a
szíve az, ami őt is ugyanolyan szintre emeli, és ezekre elég
sokszor szüksége is van egy ilyen bonyolult „családnál”.
Adrian... Még mindig őt tartom a
sorozat szívének, humoros és imádnivaló. Ő is nagyon sokat
változott a Vámpírakadémiában megismert nyegle playboy óta.
Kifelé még mindig ugyanaz a nemtörődöm, iszákos srác, aki
volt, de ahogy lassan megnyílik Sydney-nek, úgy ismerhetjük meg a
valódi Adrian Ivashkovot is, az álca mögötti segítőkész, okos,
érzelmes, tehetséges fiatal fiút, akit csoda, hogy az apja és a
lélekmágia „csak” ennyire tett tönkre.
Eddie pedig... benne új kedvencet
avattam. Eddig is kedveltem nagyon a srácot, de az előző könyvvel
ellentétben, itt jóval többet szerepel. Odaadóan, lelkesen és
mindenre odafigyelve végzi a munkáját, Adrian nem hiába hívja
„mini-Dimitrijnek”. Emellett
lojális, barátságos, mindig segítőkész és még véletlenül
sem akar a barátainak kellemetlenséget okozni, még úgy sem, hogy
így saját maga kerül kényelmetlen helyzetbe. Őt is megérinti a
szerelem, úgyhogy most már eggyel több embernek szurkolok, hogy
boldog lehessen!
Jill pedig sokat komolyodott az első
rész óta. Már nem az a kezdeti, félénk kislány, hanem egy olyan
fiatal mora hercegnő, aki képes józanul és reálisan dönteni
olyan kérdésekben is, amelyek fájdalmasan érinthetik. Persze
azért hibákat követ el ő is, de a kora miatt szerintem ez
teljesen belefér.
Ha nem lenne még elég kavarodás,
akkor Jill új szobatársa, Angeline még rátesz egy lapáttal, hisz
ő is egy teljesen új és ismeretlen közegbe érkezik, és
lépten-nyomon bajba kerül, a többiek – főleg Sydney - pedig nem
győzik folyamatosan kihúzni a csávából. Ráadásul az idős
mora, Clarence, képzelgéseknek hitt történetei is igaznak
bizonyulnak és Sydney-nek minden tudását latba kell vetnie, ha meg
akarja menteni a barátait.
Richelle a sok előzetes interjúban
szerelmi bonyodalmakat ígért nekünk. Hát azt bőven megkaptuk,
mert ennyi szerelmi háromszöget már régen olvastam egy könyvben.
Néha úgy éreztem magam, mint egy szappanoperában, mindenki
mindenkivel kapcsolatban áll, mire az egyik fél felszabadul, a
másik lesz foglalt és viszont. Lesz még itt elég dráma, azt
előre borítékolom.
Vicces, ahogy mindenki nagyon profin
ismeri a másik szerelmi életét, látja, tudja, hogy mi
alakul(hatna) a többiek között, csak a saját maga körül lévő
dolgokat nem látja tisztán. És ez nem csak Sydney-re igaz.
Természetesen őt is megtalálja az
ellenkező nem, egy tökéletesnek tűnő fiú, Brayden személyében
és az első randijánál nem tudjuk eldönteni, hogy ki izgul
jobban: ő vagy a mindig, mindent tudó, mindenbe beleszóló és
kéretlen tanácsok tömkelegét osztogató „családja”?:)
És végül Sydrian… hát róluk
oldalakat lehetne írni. Sydney, az
emberi kapcsolatok terén még mindig teljesen kezdőként, maga se
tudja pontosan, hogy mit akar, és nem ismeri fel azokat a jeleket,
amiket rajta kívül mindenki más észrevesz. Adrian pedig
akármilyen furcsán is hangzik, teljesen összezavarodik, nem
könnyítve meg ezzel a lány dolgát. Nem tudja, hogyan kezelje a
mindig mindenben a racionalitást kereső, tapasztalatlan Sydneyt,
így minden lehetőséget megragad, hogy mellette lehessen, hogy
felhívja magára a figyelmet. Néha annyira átlátszóan, hogy
kiabálni lett volna kedvem, hogy „Sydney, vedd már észre, ami az
orrod előtt van!!!”
Nagyon sok vicces jelenetük van, de
Adrian autós húzása az, ami szerintem mindent visz.
A kettőjük párosa már most
tökéletes, képesek a legjobbat kihozni a másikból, bármit is
csinálnak közösen és ez oda-vissza érvényes. Adriant még soha
nem láttam ennyire aggódónak, védelmezőnek és harciasnak, ha
Sydneyről volt szó, imádtam az összes ilyen megmozdulását.
Sydney pedig – bár ő még ezt nem értette, hogy miért – de
szintén képes volt bármilyen követ megmozgatni azért, hogy a
fiúnak segítsen vagy csak, hogy jobb kedvre derítse.
Persze, ahhoz, hogy kiderüljön,
összeillenek-e és Adrian udvarlását siker koronázza-e, azt még
nehéz megmondani – főleg, hogy még négy része van a
sorozatnak, így még izgulhatunk értük eleget.
És a történet vége? Ismerjük
Richelle-t, így a függővég adott ismét. Azt viszont garantálom,
hogy Sydrian rajongói egyszerre fogják isteníteni és gyűlölni
az írónőt azért, ahogy befejezi ezt a könyvet. (úristen, hol
van még 2013 februárja?)
Aki olyan folyamatos akciókra vágyik,
mint ami a Vámpírakadémiában volt, az ennél a résznél is
csalódni fog. Ez a rész inkább arra összpontosít, hogy a
szereplőket jobban megismerhessük, és a köztük lévő
kapcsolatokban jobban elmélyedhessünk (vagy elveszhessünk).
Bár izgalom, rejtély és akció itt is van a könyv vége felé,
nem is kevés, de úgy érzem, hogy van még ennél több is Richelle
tarsolyában.
Akit viszont érdekel, hogy hogyan
alakul Adrian, Sydney, Eddie, Jill, Micah, Trey, Angelina és a
többiek sorsa, aki kicsit szeretne többet megtudni az
alkimistákról, a vámpírvadászokról,
szereti a humort, bírja Richelle
függővégeit, az ugyanannyira imádni fogja ezt a részt is, mint
én.
Borító: Látványos, nagyon szép, ahogy az előző részé is az volt, csak azt nem értem, hogy miért Jill van ennyire a középpontban? Persze, miatta van az egész társaság Palm Springsben, de ez a rész abszolút nem róla szól...
Kedvenc karakter: Adrian, Sydney,
Eddie
Szárnyalás: ha én azt
elmesélhetném…, maradjunk
annyiban, hogy Sydrian
Mélyrepülés: Adrian és az apja
találkozása
Érzéki mérce: a YA keretein belül
maradunk végig, csókolózásnál nem történik több
Értékelés:
