Richelle Mead: The Golden Lily - Bloodlines #2

Nagy örömömre @Greylupus elvállalta, hogy időnként vendég-postot ír a blogban. Íme a soron következő (6) recenziója, remélem még nagyon sok alkalommal köszönthetem itt a továbbiakban.

Published: Razorbill
418 oldal
Goodreads: 4,50
Besorolás: YA, vámpír

A 2012-s megjelenések közül ezt a könyvet vártam a legjobban. Imádom ezt a sorozatot, Richelle pedig tavasz óta bombázott minket részletekkel, idézetekkel, így természetesen képtelen voltam kivárni a magyar megjelenést és megrendeltem angolul.

A történet aránylag lassan indul be, de ameddig megkapjuk az első valódi bonyodalmat, addig is Sydney tolmácsolásában nagyon jókat szórakozhatunk a kis csipetcsapat mindennapi dolgain.

Továbbra is ő a kis társaság mentora és „mindenese”, aki a tanulás mellett, a folyamatosan felmerülő problémáikat próbálja orvosolni, de eközben ő is nehéz helyzetben kerül. Minél jobban megismeri az ősellenségnek tartott vámpírokat, annál nehezebb betartania a gyerekkorától belenevelt alkimista szabályokat, pedig ő maga is tudja, hogy ezzel pengeélen táncol. Ráadásul mélyebben meg kell ismernie azt a mágiát is, amitől annyira rettegett.

Adrian Sonyával, Dimitrijvel és Eddie-vel közösen kezd el dolgozni a lélek kontra striga kísérleteken, Jillt pedig Micah segítségével végre befogadják az iskolában a többiek, így minden szépnek és jónak tűnik.

Persze a nyugodt felszín alatt a valóság nem ilyen egyszerű, hisz ennyi ellentétes érdekű és viselkedésű ember/vámpír/dhampír mellett a bonyodalmak könnyen generálódnak.

Adrian, ahol tud, ott próbál kibúvókat keresni a közös munkából, hisz bármennyire is tetszett neki elsőre ez az ötlet, de a régi riválisával, Dimitrijvel való együttműködés nincs igazán az ínyére. A két fiú vitái, párbeszédei kihagyhatatlanok. Meglepő módon azt hihetnénk, hogy csak Adrian képes szúrós megjegyzésekre, Dimitrij nem süllyed le erre a szintre... de nem. Őt sem kell félteni, a mora playboy magas labdáit ő is nagyon profin üti le, sőt, van, hogy ő kezdi el a „partit”.

Az „orosz félisten” rajongói amúgy is elégedettek lehetnek, hisz Dimitrij jó párszor feltűnik a könyvben, bár azért túl sok szerepet ne várjunk tőle – hisz itt most ő nem több mint egy mellékszereplő.

Sydneyt egyre jobban kedvelem, és imádom, ahogy fejlődik. Még mindig vannak megmosolyogtató dolgai, de már sokkal nyitottabb a világ iránt, és egyre többször látni rajta, hogy kételkedik abban, ami eddig fontos volt a számára. Azt hihetnénk, hogy Rose mellett nem rúghat labdába, de mégis… ő teljesen másként erős karakter, mint Rose volt. Az esze és a szíve az, ami őt is ugyanolyan szintre emeli, és ezekre elég sokszor szüksége is van egy ilyen bonyolult „családnál”.

Adrian... Még mindig őt tartom a sorozat szívének, humoros és imádnivaló. Ő is nagyon sokat változott a Vámpírakadémiában megismert nyegle playboy óta. Kifelé még mindig ugyanaz a nemtörődöm, iszákos srác, aki volt, de ahogy lassan megnyílik Sydney-nek, úgy ismerhetjük meg a valódi Adrian Ivashkovot is, az álca mögötti segítőkész, okos, érzelmes, tehetséges fiatal fiút, akit csoda, hogy az apja és a lélekmágia „csak” ennyire tett tönkre.

Eddie pedig... benne új kedvencet avattam. Eddig is kedveltem nagyon a srácot, de az előző könyvvel ellentétben, itt jóval többet szerepel. Odaadóan, lelkesen és mindenre odafigyelve végzi a munkáját, Adrian nem hiába hívja „mini-Dimitrijnek”. Emellett lojális, barátságos, mindig segítőkész és még véletlenül sem akar a barátainak kellemetlenséget okozni, még úgy sem, hogy így saját maga kerül kényelmetlen helyzetbe. Őt is megérinti a szerelem, úgyhogy most már eggyel több embernek szurkolok, hogy boldog lehessen!

Jill pedig sokat komolyodott az első rész óta. Már nem az a kezdeti, félénk kislány, hanem egy olyan fiatal mora hercegnő, aki képes józanul és reálisan dönteni olyan kérdésekben is, amelyek fájdalmasan érinthetik. Persze azért hibákat követ el ő is, de a kora miatt szerintem ez teljesen belefér.

Ha nem lenne még elég kavarodás, akkor Jill új szobatársa, Angeline még rátesz egy lapáttal, hisz ő is egy teljesen új és ismeretlen közegbe érkezik, és lépten-nyomon bajba kerül, a többiek – főleg Sydney - pedig nem győzik folyamatosan kihúzni a csávából. Ráadásul az idős mora, Clarence, képzelgéseknek hitt történetei is igaznak bizonyulnak és Sydney-nek minden tudását latba kell vetnie, ha meg akarja menteni a barátait.

Richelle a sok előzetes interjúban szerelmi bonyodalmakat ígért nekünk. Hát azt bőven megkaptuk, mert ennyi szerelmi háromszöget már régen olvastam egy könyvben. Néha úgy éreztem magam, mint egy szappanoperában, mindenki mindenkivel kapcsolatban áll, mire az egyik fél felszabadul, a másik lesz foglalt és viszont. Lesz még itt elég dráma, azt előre borítékolom.

Vicces, ahogy mindenki nagyon profin ismeri a másik szerelmi életét, látja, tudja, hogy mi alakul(hatna) a többiek között, csak a saját maga körül lévő dolgokat nem látja tisztán. És ez nem csak Sydney-re igaz.

Természetesen őt is megtalálja az ellenkező nem, egy tökéletesnek tűnő fiú, Brayden személyében és az első randijánál nem tudjuk eldönteni, hogy ki izgul jobban: ő vagy a mindig, mindent tudó, mindenbe beleszóló és kéretlen tanácsok tömkelegét osztogató „családja”?:)

És végül Sydrian… hát róluk oldalakat lehetne írni. Sydney, az emberi kapcsolatok terén még mindig teljesen kezdőként, maga se tudja pontosan, hogy mit akar, és nem ismeri fel azokat a jeleket, amiket rajta kívül mindenki más észrevesz. Adrian pedig akármilyen furcsán is hangzik, teljesen összezavarodik, nem könnyítve meg ezzel a lány dolgát. Nem tudja, hogyan kezelje a mindig mindenben a racionalitást kereső, tapasztalatlan Sydneyt, így minden lehetőséget megragad, hogy mellette lehessen, hogy felhívja magára a figyelmet. Néha annyira átlátszóan, hogy kiabálni lett volna kedvem, hogy „Sydney, vedd már észre, ami az orrod előtt van!!!”

Nagyon sok vicces jelenetük van, de Adrian autós húzása az, ami szerintem mindent visz.

A kettőjük párosa már most tökéletes, képesek a legjobbat kihozni a másikból, bármit is csinálnak közösen és ez oda-vissza érvényes. Adriant még soha nem láttam ennyire aggódónak, védelmezőnek és harciasnak, ha Sydneyről volt szó, imádtam az összes ilyen megmozdulását. Sydney pedig – bár ő még ezt nem értette, hogy miért – de szintén képes volt bármilyen követ megmozgatni azért, hogy a fiúnak segítsen vagy csak, hogy jobb kedvre derítse.

Persze, ahhoz, hogy kiderüljön, összeillenek-e és Adrian udvarlását siker koronázza-e, azt még nehéz megmondani – főleg, hogy még négy része van a sorozatnak, így még izgulhatunk értük eleget.

És a történet vége? Ismerjük Richelle-t, így a függővég adott ismét. Azt viszont garantálom, hogy Sydrian rajongói egyszerre fogják isteníteni és gyűlölni az írónőt azért, ahogy befejezi ezt a könyvet. (úristen, hol van még 2013 februárja?)

Aki olyan folyamatos akciókra vágyik, mint ami a Vámpírakadémiában volt, az ennél a résznél is csalódni fog. Ez a rész inkább arra összpontosít, hogy a szereplőket jobban megismerhessük, és a köztük lévő kapcsolatokban jobban elmélyedhessünk (vagy elveszhessünk). Bár izgalom, rejtély és akció itt is van a könyv vége felé, nem is kevés, de úgy érzem, hogy van még ennél több is Richelle tarsolyában.

Akit viszont érdekel, hogy hogyan alakul Adrian, Sydney, Eddie, Jill, Micah, Trey, Angelina és a többiek sorsa, aki kicsit szeretne többet megtudni az alkimistákról, a vámpírvadászokról,

szereti a humort, bírja Richelle függővégeit, az ugyanannyira imádni fogja ezt a részt is, mint én.

Borító: Látványos, nagyon szép, ahogy az előző részé is az volt, csak azt nem értem, hogy miért Jill van ennyire a középpontban? Persze, miatta van az egész társaság Palm Springsben, de ez a rész abszolút nem róla szól...

  

Kedvenc karakter: Adrian, Sydney, Eddie

Szárnyalás:  ha én azt elmesélhetném…, maradjunk annyiban, hogy Sydrian

Mélyrepülés: Adrian és az apja találkozása

Érzéki mérce: a YA keretein belül maradunk végig, csókolózásnál nem történik több

Értékelés: