Kelly és Lupi olvas

Hungarian book reviews. 2011-ben indult a blogunk, mára már 1260+ könyvkritika tartalommal rendelkezünk. A blogunkon szinte minden műfajból, elsősorban ifjúsági, young adult, middle grade, new adult, romantikus, történelmi romantikus, fantasy regényekről találsz könyvajánló bejegyzéseket, interjúkat. A blog a Blogturné Klub alapító tagja 2013 óta. Célunk az olvasás népszerűsítése, őszinte könyvértékelések segítségével. Köszönjük, hogy benéztél, reméljük találsz megfelelő olvasnivalót!

2012. december 2., vasárnap

Simone Elkeles dedikálás Budapesten

A tegnapi nap élményei után nem volt egyszerű összeszedni a gondolataimat, de azért megpróbálom, mert tudom, hogy nagyon sokan kíváncsiak vagytok a dedikálásra.

Az egész azzal kezdődött, hogy Simone Elkeles szeptember elején a Facebook oldalán kiírta, hogy Magyarországra jön dedikálni... először persze nem akartuk elhinni, de később a Könyvmolyképző is megerősítette a hírt, így az örömünk határtalan volt, mert a könyveit imádjuk és úgy éreztük, hogy ezzel a hírrel egy régóta dédelgetett álmunk válik valóra.

Pár héttel a dedikálás előtt megkeresett Kelly, hogy lehetőséget kaptunk rá, hogy interjút készíthessük az írónővel. Ekkor kezdtem el egy „picit” izgulni, hisz ez egy nem mindennapi lehetőség, hogy „hatszemközt” beszélgethetünk vele és nemcsak a dedikálás során kapunk pár percet. Aztán pár nappal az esemény előtt Kelly újra hívott, hogy ha szeretnénk, akkor a dedikálás utáni vacsorán is részt vehetünk. Szeretnénk? Ez kérdés? Persze, hogy IGEN! Ekkor már ugráltam örömömben!

Persze azért nem kicsit izgultam, hisz interjút készíteni élőben egy amerikai bestseller írónővel? Úristen, mi van, ha nem fogom jól érteni? Mi van, ha ő nem fog engem érteni? Mi van, ha kevés lesz a kérdésünk, mi van, ha....ha.. Ezer és ezer gondolat forgott bennem és utólag is rengeteg köszönet a barátaimnak és a kollégáimnak, hogy ebben a pár napban elviseltek:).

És eljött a nagy nap. Délelőtt még dolgoztam, de valahogy semmire sem sikerült odafigyelnem, egyfolytában csak a délutánon járt az eszem.

A dedikálás a Károly körúton lévő Alexandra Könyváruház kávézójába lett meghirdetve 16:00-ra, de mi persze már ott voltunk 15:00-kor, hisz az interjút még a dedikálás előtt kellett elkészítenünk. Mire odaértünk, már elég sok rajongó üldögélt a kávézóban. Nem kicsit voltunk izgatottak, Kelly a már megszokott csendes, nyugodt türelemmel viselte, én viszont annál többet dumáltam:). Ekkor megérkezett Dave és Deszy is, majd Fanni is befutott végül Timus is csatlakozott hozzánk, így a már „megszokott” kis csapatunk összeállt és közösen, viccelődve – na jó, inkább viháncolva vártuk Simonet. Közben Ramónától átvettük az „I love The Fuentes Brothers” kitűzőinket is – amit itt is köszönök neki, mert hatalmas ötlet volt, az írónő is imádta!

Ekkor megérkezett Simone Elkeles. Fekete nadrágban, felsőben, egy piros blézerben, elegánsan és fülig érő szájjal, mosolygósan. Belépett a kávézóba, mi felálltunk, ő rám nézett és annyit mondott: „Oh, my God!” (Istenem!). A többiek nevettek rajtam, én egy kicsit beparáztam, hogy rám néz és rögtön frászt kapott? Úristen, mi jöhet még?

Végül összeszedtük a bátorságunkat és odamentünk hozzájuk. Szilvi (a Könyvmolyképző munkatársa) rögtön összeismertetett minket és átmentünk közösen egy kisebb terembe, távolabb a már egyre nagyobb számban növekvő rajongóktól, hogy nyugodtan tudjunk interjút készíteni. Én addigra már a nevemet se tudtam volna megmondani, ha kérdezik:), így azért egy kicsit megnyugodtam, amikor Neset Adrienn, a Perfect Chemistry - Tökéletes Kémia és a Rules of Attraction - A vonzás szabályai fordítója is mellénk ült, de aztán szerintem látta, hogy nem lesz gond, mert pár perc múlva magunkra hagyott minket. Addigra persze már oldott volt a hangulat, mert Simone annyira közvetlen volt, annyira barátságos és vicces, hogy körülbelül 0,00000000001 másodpercnek kellett eltelnie, hogy feloldódjunk mellette. Vittünk egy kis ajándékot is neki, aminek láthatólag nagyon örült. A vele készült interjút később olvashatjátok – ha lefordítottuk, de előzetesen annyit elmondok, hogy nála keresve se lehetne találni jobb interjú alanyt. Volt jó pár kérdésünk, de kicsit izgultunk, hogy elég lesz-e, nem fogunk-e 5 perc után az összes kérdést kivégezve, egymást nézve ülni… De nem. Minden egyes kérdésünkre újabb és újabb történetet adott elő, mi pedig élvezettel hallgattuk. Szerintem, ha nem kérdeztük volna, akkor is csak mesélt, mesélt volna. Már ott éreztem, hogy profi. Az időnk végül letelt, és jött a közönségtalálkozó része.

Mi aránylag hátul foglaltunk helyet, így túl sok fotót nem tudtam készíteni a közönségtalálkozóról, de ha még többet is készítettem volna, akkor is nehezen tudnám visszaadni azt a hangulatot, ami ott volt. Legközelebb ígérem, videót készítünk – bár ez hamarabb is az eszünkbe juthatott volna:).

Előbb írtam, hogy éreztem, hogy Simone profi. Ezt percek alatt gyakorlatban is bebizonyította, mert egy olyan, több mint fél órás prezentációval készült, amit szerintem érdemes lenne akár tanítani is, „Hogyan varázsoljunk el ennyi embert teljesen” címmel. Egy külön kivetítőn levetítette nekünk a könyv trailerjeit, rengeteg képet hozott a borítón szereplő fiúkról, a forgatásról, a könyveiről, a dedikálásokról, a más írókkal való találkozásairól és minden egyébről. Közben folyamatosan sztorizgatott, viccesebbnél viccesebb történetei voltak, az élményszerző körútjairól, a dedikálásokról, a könyvborítók kiválasztásáról, a borítókon és a trailerekben szereplő fiúk kiválasztásáról és még órákon át sorolhatnám… Adrienn pedig lelkesen tolmácsolta nekünk Simone szavait végig – ezt a munkáját szerintem mindenki nevében nagyon köszönjük.

Elmesélek két sztorit, amit Simone osztott meg velünk.

Az egyiknél elmesélte, hogy Chicagoban több banda működik, mint például Kaliforniában és hát nem veszélytelen bemerészkedni a területükre. De neki szüksége volt arra, hogy megismerje őket, hisz csak úgy tud hitelesen írni róluk. Az egyik bandatag barátja bevitte a területükre. Épp kinn álltak a ház előtti gyepen, a srác, a srác édesanyja és ő. Ekkor az utcán feltűnt – mint a filmekben – egy elsötétített ablakú hatalmas kocsi és lassan gurult az utcán. A srác épp mondta az anyukájának, hogy gőze nincs, kié lehet ez az autó, nem ismeri. Ahogy ezt meghallotta, az agyában végigfutott a sok látott film, „lassan gurul egy ismeretlen sötét autó, majd hirtelen lehúzzák az ablakot, az ablakban megjelenik egy fegyver és mindenkit kivégeznek. Most mit csináljak? Ugorjak be a bokorba, hogy elbújjak? De ha meg tévedtem, akkor meg nem fogják érteni, hogy mit csinál a fehér nő a földön..” Végül nem bújt el a bokorban és a történetnek is jó vége lett, mert kiderült, hogy a srác egy kuzinja jött el, csak a fiú nem ismerte fel a kocsit…

A másik történetben pedig arról mesélt, hogy milyen borzalmas borítókkal próbálták eladni a könyveit. Van másik két sorozata is az általunk ismert sorozaton kívül, ezek közül egyik a „How to ruin..” sorozat. Már az első könyv borítójánál vitázott, hogy ezzel nem fogják tudni eladni a könyvet, de a kiadó ragaszkodott a borítóhoz. A másodiknál viszont megpróbált picit harcolni.. az alábbi sikerrel.

Ha kutya van a borítón, az általában félsiker, hisz egy „cuki” kutya el tud adni bármilyen képet – itt megmutatta a Marley és én című könyv borítóját. Az ő könyve borítóján is egy kutya szerepelt és egy lány. Ez eddig mind aranyos is lenne, ha a kutya cuki lenne… de az ő borítóján szereplő kutya szerinte gonosz… és úgy néz ki, mint egy darab kutyagumi lógna a szájából.. és az egyik lába pedig olyan, mintha valami baja lenne a kutyának.. Úgyhogy harcba indult azért, hogy a saját kutyája szerepelhessen a borítón. A szerkesztő beleegyezett, de annyit mondott, hogy nagyon sürgősen kell neki egy éles, jó minőségű kép a kutyájáról mozgás közben. Simone fellelkesült, hogy „úristen, a kutyám is híres lehet?” így azonnal fogta a két gyermekét, a kutyát és a fényképezőgépet és kivonult vele a kertbe. A fia az egyik oldalon a kutyával, a másik oldalon a lánya jutalomfalattal a kezében, ő pedig középen a fényképezőgéppel. Utána megmutatta a legjobban sikerült képét.. A háttér csont éles volt, a blöki szellemként száguldott át a képen..:) Így maradt az eredeti „gonosz” kutya:) a borítón - egészen addig, amíg le nem cserélték a Stella+Pepe párosra.

Miután véget ért ez a rész, utána lehetett kérdezni tőle. Szilvi pedig, hogy bátorítsa a rajongókat, minden egyes feltett kérdés után a kérdezőt megjutalmazta egy Simone Elkeles nevével díszített tollal, vagy könyvjelzővel. Eredetileg is volt jó pár kérdés, de eme felajánlás után látni kellett volna, hogy mennyien akartak Simone-től kérdezni:).

Elfogytak a kérdések és jött a dedikálás, fotózással egybekötve. A Könyvmolyképző hatalmas meglepetéssel készült, mert minden egyes rajongó egy-egy posztert kapott a srácokról, amit szintén lehetett dedikáltatni. A sor hatalmas volt, majdnem egy órán keresztül vártunk, hogy mi is sorra kerüljünk. Mi voltunk a sor legvégén, de ekkor látszott igazán, hogy Simone mennyire profin kezeli ezt az egészet. Nem kevés rajongó kért fotót, autogramot, sokan 4-5-6 könyvvel jöttek, de az írónő végig mosolygott, pózolt, ha kellett, 2-3 fotót is hagyott készíteni, engedte, hogy végignézzük a képeket, hogy jól sikerültek-e. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava és nem csak a nevét írta a könyvekbe, a poszterekre, hanem szép hosszú mondatokat. És például arra is odafigyelt, hogy nekem, aki ott voltam és beszéltem vele, mást írjon bele, mint az egyik barátnőmnek, akinek „csak” vittem a könyvét.

Az egész rendezvényről csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudok beszélni, egyszerűen hihetetlen, hogy milyen jól szervezett volt a dedikálás és a program. Simone pedig vérprofi, látszik, hogy sok ilyen rendezvényre jár. Rengeteg energiája van, az egész pozitív lénye átsugárzik a környezetére is, mindenkit képes jó kedvre deríteni, és percek alatt feloldódik mellette mindenki.

A dedikálást követően egy zártkörű, közös vacsorán vehettem részt az írónővel, a kiadó munkatársaival és pár blogger ismerőssel – amiért itt is óriási köszönet a Könyvmolyképzőnek, Szabó Szilvinek és Kellynek is. Simone még itt is óriási energiával szórakoztatott minket és folytatta a sztorizgatást, közben persze minket is kérdezgetve mindenféléről. A vacsora végére, amikor elbúcsúztunk egymástól, úgy éreztem, mintha egy régi baráttól búcsúznék. Megölelt és annyit mondott, hogy ha Chicagoban járnék, feltétlenül tudassam vele, körbevezet a városban és mindent megmutat.

Hatalmas élmény volt ez a találkozó és ez a szombati nap örökre bevésődött az emlékezetembe. Mindig is úgy fogok rá gondolni, mint az egyik legnagyszerűbb dologra, ami megtörténhetett velem!