2013. december 7-től minden nap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis ahogy az lenni szokott, nyerhettek is!
? oldal
Goodreads: 3,89
Besorolás: romantikus, YA
Szeretni valakit nehéz.
De még nehezebb, ha nem csak a távolság áll közétek, hanem az IDŐ is. FELEMELEM A FEJEM, ÉS EGYENESEN RÁNÉZEK. Most még félszegebben mosolyog, de ugyanolyan kedvesen. Mintha tudná, ki vagyok. Őszintén. Ettől olyan érzésem támad, hogy talán érdemes lenne megismerni, és önkéntelenül visszamosolygok rá.
Még akkor is vigyorgok, amikor befordulok a következő kanyarban. Aztán - mielőtt végiggondolhatnám, mit csinálok - félúton hátrafordulok, és ismét rápillantok.
Eltűnt.
Megpördülök, és a futópályát pásztázom a tekintetemmel. Aztán a padokhoz futok. A lépcső aljánál egy pillanatra megállok, és eltűnődöm, vajon ott volt-e egyáltalán. De végül csa összeszedem a bátorságom, és megiramodom felfelé.
Nincs ott, de biztosan tudom, hogy ott volt. Otthagyta a nyomát: a friss hó összepréselődött azon a helyen, ahol ült. Alul pedig ott a két lábnyom.
És akkor feltűnik valami.
A saját lábnyomaim egyértelműen kivehetőek körülöttem a porhóban, az ő nyomai azonban nincsenek sehol. Pedig ott kellene lenniük, kétszeresen is - hiszen egyszer odament a padhoz, aztán pedig elment onnan. De sehol semmi, csak a vastag, szűztakaró.
"Csodálatosan megírt, egyedi szerelmes történet."
Az időutazás mindig is izgalmas téma volt. Kevesen vannak, akiket hidegen hagy, hogy mi történhetett a múltban, esetleg milyen lenne részt venni egy-egy izgalmasabb, sorsdöntő eseményben, vagy előre menni a jövőbe és megnézni, hogy mi történik velünk. Sokan feldolgozták már ezt a nem is olyan könnyű témát, de a legtöbb regényben és/vagy filmben általában hatalmas intervallumokat ugranak az időben, hisz ezek az időszakok azok, amelyek az emberek fantáziáját birizgálják. Tamara is ezt a témát dolgozta fel a ma annyira divatos YA kategóriában, de ő nem használta fel a nagy időugrásokat, csupán 17 év az, amivel játszik.
1995-t írunk. Anna egy kisvárosban él Illinoisban. Az élete rendben van, szerető család és barátok veszik körül, jól tanul, a sportban is kiemelkedő eredményei vannak. De az élet túlságosan is rendben van körülötte. A lány többre vágyik, utazni, elmenni, de ez egyelőre csak álom a számára.
Ám az egyik téli napon egy kora reggeli futás közben, a sportpálya lelátóján egy fiút vesz észre, aki őt figyeli. Anna szeme megakad rajta, szemeznek egy darabig, de amikor a lány egy pillanatra nem figyel oda, a srác eltűnik. Felmegy a lelátóra és érdekes módon a fiú helye megvan a hóban, de lábnyomok nincsenek körülötte.
A furcsaság nem hagyja nyugodni és az iskolába érkezvén megtudja, hogy egy új tanuló érkezett hozzájuk. Igen. A fiú a lelátóról. Bennettnek hívják és ráadásul együtt járnak spanyolórára. Sikerül vele beszélnie, de azon kívül, hogy a srác kedves vele, udvarias, tartja a három lépés távolságot, így nem tud róla kideríteni semmit.
Amikor azonban Annát megtámadják este az édesapja könyvesboltjában egy betörés közben, Bennett menti meg az életét és a fiú végül megnyílik neki és elmeséli, hogy időutazó. Elmondása alapján 2012-ből érkezett és csak rövid időig maradhat. Persze a "rövidke" idő is elég ahhoz, hogy a két fiatal egymásba szeressen, még úgy is, hogy tudják, az idő ellenük dolgozik...
Jaj, nagyon szerettem ezt a regényt, valószínűleg olyan időszakomban talált meg, amikor erre volt szükségem. Még úgy is, hogy először egy teljesen egyszerű szerelmi történetnek indult, aminek a végkimenetelét is sejthettük, hisz az első fejezettel már betekintést kaptunk egy lehetséges befejezésre. És nekem ez valahogy teljesen rányomta a bélyegét az egész történetre és keserédesen olvastam végig az egészet, mert bár sejtettem, hogy mi lesz a vége, de a remény végig ott volt bennem, hogy hátha, hogy talán, hogy ez nem lehet... Nem titkolom, voltak részei, amin sírtam is.
Nehéz erre válaszolni és a főhőseink is megküzdenek ezzel a kérdéssel és a következményeivel is.
Látszik az egész regényen, hogy az írónő nagyon sokat dolgozott az időutazás ötleten. Hihető lett és érdekes volt annyira, hogy végig lekötötte a figyelmemet.
Bennett és Anna kapcsolata pedig nagyon aranyos, nagyon szurkoltam nekik végig, hogy együtt maradhassanak. A fiú azon felül, hogy jóképű:-), magában is érdekes személyiség, rengeteg titok lengi körül, amire nem csak Anna, hanem mi is kíváncsiak vagyunk. Ahogy pedig mindent megtesz a lányért, elviszi olyan helyekre, amiről Anna addig csak álmodott, ahogy a tűzzel játszva, olyan dolgokba is belemegy érte, ami a saját életét is veszélyezteti, mind-mind nagyon szerethetővé teszik.
Anna pedig határozott, okos és kitartó. Bár ez a kitartása néha zavaró, hisz sokszor nem gondol bele, hogy a kíváncsisága és akaratossága milyen bajba sodorhatja a fiút. Ettől függetlenül kedveltem őt nagyon, hisz erős lány, képes volt felállni és továbblépni akkor is, amikor más erre nehezen lenne képes. A történet vége pedig? Izgultam, sírtam, örültem, szomorú voltam, mindezt egyszerre.
Sok mindenről mesélnék még, de félek, hogy elspoilerezem a csattanót és a regényt, úgyhogy inkább befejezem és azt javaslom, hogy olvassátok el!
Összességében nagyon szerettem, nagyon szép, megható, néhol sírós szerelmi történet, időutazással megspékelve. Azoknak pedig külön ajánlom, akik már unják a sorozatokat, mert ez a történet egy lezárt egész. Bár van második része, de az ugyanez a történet, csak Bennett szemszögéből elmesélve (a várólistámra persze azonnal felkerült, nagyon kíváncsi vagyok a fiú oldalára is, hisz Anna egyszerűbb életéhez képest Bennett világa nagyon összetett és sokkal érdekesebbnek tűnik:-)
Borító: Szép, de nem a kedvencem. Valamennyire visszaadja a történetet.
Kedvenc karakter: Bennett
Szárnyalás: az utazások, imádok én is utazni és örültem volna, ha én is eljuthatok így a világ bármely pontjára és persze Bennett társaságában:-)
Mélyrepülés: Anna néhol túlzottan akaratos viselkedése
Érzéki mérce: Érzelmes, párszor sírós, aranyos szerelmi történet. Zsebkendő bekészítése kötelező! :-)
Értékelés:
Blogturné extra - Anna Greene
Amikor kilenc éves voltam, apu és én eltöltöttünk egy napot a Chicago belvárosában lévő Adler Planetáriumban.
A józan esze ellenére megengedte, hogy bemenjek az ajándékboltba, ahol rávettem, hogy vegyen nekem egy doboznyi műanyag, sötétben világító csillagot és bolygót. Amikor hazaértünk, együtt alakítottuk át a szobámat.
Én vettem le mindegyik matrica hátoldalát, mialatt apu felmászott a létrára, elvette a kis kezemből a csillagokat
és óvatosan felrögzítette az általam
mondott helyre a plafonon. Miután végeztünk, Anyu bejött, hogy megcsodálja a
munkánkat. Lekapcsolta a villanyt és mind a hárman felvettük azt a pózt,
ami később szokásunkká vált, a puha szőnyegen, ami a kemény
fapadlóm felületét kissé meglágyította, egymás mellett néztük a csillagokat és alkottuk meg a
saját konstellációinkat. Még mindig nevetek azon, amelyiket apu elnevezte „Kis
Porkusnak”, egy kis foltnyi csillagot, ami úgy nézett ki, mint egy kismalac, ha
elég közelről nézted.
Ezután, bármikor látogattunk el a múzeumba és megláttam azokat a műanyag csillagokat, mindig hoztam egy dobozzal haza belőle. És akárcsak az első alkalommal, ezt is mindig a díszítés szertartása és családi közös csillagnézés követte. Ennek a gyakorlatnak akkor lett vége, amikor már nem maradt több hely a plafonon.
Amikor 16 éves lettem, akkor majdnem levettem őket. Elővettem a létrát. De végül nem tudtam rávenni magam arra, hogy fel is másszak rá. Azok a konstellációk a saját személyes planetáriumommá váltak, és minden éjjel, ahogyan az egyetlen ismert ágyamban feküdtem, az egyetlen szobában, amiben valaha is aludtam és az utcai lámpák fénye beragyogta a plafont, a csillagokra összpontosítottam és úgy tettem, mintha valahol a világ másik részén feküdnék a tengerparton. Görögországban. Hawai-on. Brazíliában. Portugáliában. Bora Bora-n. Aztán olyan helyekről álmodtam, amelyeket nagyon szerettem volna látni.
Amivel eljutunk a térképhez.
Az édesapám egy másik figyelmes ajándéka, amit szeretett volna, ha ugyanolyan becsben tartanék, mint az éjszakai égboltomat, a legnagyobb falamat díszíti a szobámban. Az egyik tavalyi téli napon – az utazási álmaimmal a fejében – egy titkos órát töltött a garázsban, ahol egy óriási papír térképet ragasztott fel egy hungarocell táblára. Csak úgy ragyogott, ahogy megmutatta nekem egy aprócska dobozzal együtt, amiben piros műanyagfejű gombostűk voltak. „Ezzel megjelölheted azokat a helyeket, ahová elmész”, mondta, ahogy feltette a fal közepére, utána hátralépett, hogy megcsodálja a művét.
Hálás voltam. De a csillagokkal ellentétben, amikkel mindig számíthattam arra, hogy elvisznek egy olyan helyre, amiről mindig is álmodtam, a térkép csak arra szolgált, hogy emlékeztessen rá, hogy mennyire nem jártam még sehol.
A kis piros gombostűk szánalmas foltocskát alkottak Illinois állam körül. Tavaly egy osztálykirándulás
A nagy kiterjedésű színes papír, a topográfiai hegyvonulataival és az óceán különböző mélységeit jelző sokféle kékjével, a világ térképe volt, de nem az enyém. Az én világom ennél sokkalta, de sokkalta kisebb. Egy közel tökéletes három mérföldes terület, amit három oldalról utcák szegélyeznek és a negyedik oldalról pedig a Michigan tó.
16 évig az életem ezen a három mérföldön belül létezett, egy olyan térben, amit gyakran olyan picinek érzek, mint a térképen lévő gombostűk hegye. Minden nap tökéletes, de pontosan ugyanolyan.
Egészen az első olyan napig, ami már nem volt tökéletes.
Forrás: timebetweenus
Nyereményjáték
A blogturné állomásai
12/07. Dreamworld
12/08. MFKata gondolatai
12/09. Kelly & Lupi olvas
12/10. Nem harap a...
12/11. Deszy könyvajánlója
12/12. Kristina blogja
12/13. Roni olvas
12/14. Könyvszeretet
12/15. Angelika blogja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése