Kemese Fanni
Szárnyaszegettek
A Pippa Kenn-trilógia karácsonyi kiegészítő története
Pippa Kenn Beestem a Kenn-házba, és gyorsan kizártam a szállingózó hóesést, meg az orrokat pirosra csípő hideget. Levettem az átázott holmimat, a hajamból kiráztam az olvadozó havat.
– Hahó! – kiáltottam, de válasz nem érkezett. Az üres csend erődházakhoz illett, nem családi házakhoz. Jelly kutya sem fogadott a küszöbön, de nem csak ez hibádzott: a máskor patyolat kövön vaskos sárcsík kenődött szét. Nem kutyamancsról vagy bundáról való, hanem mintha valami nehéz, piszkos tárgyat ráncigáltak volna be a házba.
A testem megfeszült a szokatlan jelek láttán. Követtem a nyomokat, ujjam begörbült, a bőrkesztyű nyikorgott a kezemen. A lépcsőfokokon apró fagyott földrögök hevertek szerteszét, csikorogtak, ahogy rájuk léptem. Az emeleten izgatott suttogást csíptem el, és engedett a csomó a gyomromban.
A hangok a szobámból jöttek, a résnyire nyitott ajtóm vonzott; titok lapult mögötte.
Belöktem az ajtót, és megtorpantam a küszöbön. A sárcsík egy embermagas, cserepes tujában végződött. A terebélyes, kékeszöld lomb betöltötte a teret; a szoba, amelyet nem bírtam belakni, most először tűnt otthonosnak. Az ágakról tarka gombócok lógtak, a bütykös ágvégekre masnikat csomóztak. Mit keres itt egy fa? Minek aggatták tele egy csomó… Várjunk csak!
Hazel kiugrott a tuja mögül, az ágak megrezdültek.
– Ta-daa! – Kitárta a karját, mintha magához akarná ölelni az egész világot, de lehet, hogy csak engem. Vigyorgott, az az érzésem támadt, hogy csak a villogó fogsorának van helye az arcán.
– Boldog karácsonyt! – mondta Phil, és szerényen ő is előbújt, kezében tükörfényes fémdarab, amelyre éppen madzagot kötött. – Hazel is ezt mondta, csak karácsonyi nyelven.
Hazel Phil vállába öklözött.
– Nincs is olyan nyelv!
– Te már csak tudod! – szúrt vissza Phil. – Nem is jársz iskolába!
– Sssh! Fogd be!
Phil a következő öklözés elől ellépett, és a hevenyészett díszt az egyik ágra akasztotta.
– De ha egyszer így van?
Az ikrek vitába bonyolódtak, nem szóltam közbe, csak vártam a végét.
Megvizsgáltam a vászon gombócokat: mind levarrt ujjú, kitömött kesztyűk voltak. Hazel munkája. Az ágak tövébe akasztott drótokból és fémdarabokból készült díszek pedig Phil találékonyságát dicsérték. Feldíszítettek egy fát; a giccses tuja valójában karácsonyfa akart lenni. A mai, téli napfordulót követő harmadik nap egybeesett a régi hagyománnyal. Olvastam karácsonyokról. Az apám a legmagasabb polcokra dugta el előlem ezeket a történeteket, mint minden családról és a családi összetartozás erejéről szóló könyvet. Apám tudta, hogy én csak magamra számíthatok, ha ő már nem lesz.
– Tudod mi az a karácsony, igaz? – kérdezte Hazel. Összevonta a szemöldökét, próbálta megfejteni, hogy mit jelent a könnyfátyol, amit gyorsan kidörgöltem a szememből.
Hogyan magyarázhatnám el, hogy ez a feldíszített fa olyan, mintha belépnék egy könyv lapjaira? A családdal együtt járt az örökös alapzaj, a közös étkezések, nevetés vicceken, osztozás terheken. Megfigyeltem, hogy a családok megünnepeltek előre kitűzött napokat, apropót kerestek, hogy összegyűljenek és időt töltsenek együtt.
Bárcsak megsúghatnám a három évvel fiatalabb Pippának, hogy ez lesz a jutalma, ha kitart: egy nap átélheti az érzést, amiről azt gondolta, csak olvashat.
– Ez az én ajándékom? – kérdeztem Hazeltől. Felvihogtam; egy Kenn-karácsony gondolata többé már nem fért el bennem. Hazel és Phil elégedetten összenéztek, cinkos tekintettel; már nyoma sem volt az előbbi szóváltásnak.
– Hazel Kenn! – üvöltötte a nagybátyám a földszintről. A lépcsőn közeledő Peternek haragosan görbült az árnyéka. – Vörös Joe-nak eltűnt a francos tujája, és azt mondták te rángattad be ide. Ajánlom, hogy ne legyen közöd hozzá, mert olyan büntetést kapsz, hogy…
Peter szava elakadt, amikor belépett a szobába. Felmérte a mosolyomat, aztán a tuját, aztán a fintorgó gyerekeit, aztán az elkomorodó arckifejezésemet.
– Ez meg… – kezdett bele Peter, és Phil behúzta a nyakát, Hazel meg karba tette a kezét, amikor Peter nagy levegőt vett a kiabáláshoz.
– Hazel, eredj le Vörös Joe-hoz, és kérj bocsánatot a taplóságodért! Mondd meg neki, hogy két hétig szobafogságban vagy!
– Sosem adta volna oda az a zsugori szemé… – ellenkezett Hazel.
– Indulj!
– De apa! – toppantott Hazel; hangja Hazel-hisztis, amivel elért bármit, amit akart. Rám mutatott. Francba! – Nem látod, hogy Pippa mennyire…
– Eredj! – Peter ajtót mutatott. Hazel először nem mozdult, majd veszített egy gyors szempárbajban, és ciccegve kitrappolt a szobából.
Peter szája megrándult, amikor elhaladt mellette Hazel. Mosolykezdeményt harapott el, de a hangja még mindig csattant.
– Azt is mondd meg Vörös Joe-nak, hogy megkapja a tujáját holnap, és átvállalom a tartozását, amivel Kutyaorrú felé kell elszámolnia. És sajnálod, érted? Sajnálod, hogy szó nélkül elhoztad.
– Persze! – Hazel kinevette az apját, és már rohant is lefelé. – Sajnálom.
– És takarítsd fel a sarat, mielőtt anyád hazaér!
Hazel már messze járt, Peter összecsippentette az orrnyerge tövét. Phil felélénkülten visszatette a fára a saját díszeit, amiket Hazel leszedett.
– Hoztam csirkehúst pitének! – újságolta. – Mya azt mondta, hogy elsőrangú csirke volt.
Peter otthagyott minket, pedig ha megvárja, megköszöntem volna, hogy maradhat a tuja a házban.
Miután Hester hazaért az ügyeletből, húsospitét sütöttünk, és annyi krumplis pogácsát szaggattunk, hogy még a szomszédoknak is jutott belőle. Hazelnek még órákkal később is liszt pergett az őztincseiből, és még napokkal később is érezni véltem a sülő pogácsa illatát.
A szolárlámpákra piros és zöld kendőket borítottunk, és a tompa fények mellett az ikrek csendes éjt húztak hegedűn és csellón. Phil úgy énekelt, mint egy angyal, és Hazel azzal szekálta, hogy úgy énekel, mint egy angyal. Hester rám adott egy angyalszárnyat, amelyet egy régi jelmezes ládából túrt elő. Hazel kristályokat tűzött a hajamba, és a szobámban összekapaszkodva pörögtünk körbe-körbe, míg el nem mosódott körülöttünk a világ, és a szédüléstől meg a nevetéstől lábra sem bírtunk állni. Később rég olvasott történeteket meséltem, szóról szóra, ahogy belém égtek az erődházban. Még Peter is velünk egy szobában ücsörgött; a saját emlékeibe merült, és egy pohár bort szopogatott.
Aznap este, a Kenn-karácsonyon, könnyű volt a mellkasom és a szívem. Azt hiszem, még álmomban is mosolyogtam.
Bárcsak megállt volna az idő!
Mya Mavis Megállt az idő azon az átkozott karácsonyi éjszakán.
Át akartam aludni az egészet, de csak az ágyban forgolódtam, és laposakat pislogva figyeltem a szoba mennyezetét, ahogy az árnyékok tintacseppekként gördültek elő a sarkokból és képekbe tömörültek.
Megint angyal alakját vették fel először, aki a templom tetején állt. Puskáját diadalmasan a magasba emelte, majd glória virult a feje köré, mint egy véraláfutás. A mélyből sápadtkezek nyúltak felé, de nem érték el soha; karmos ujjukat behajlították és kiegyenesítették, mintha szélben hajlongó göcsörtös ágak lennének. Aztán az angyal behúzta a szárnyát, és mögötte megjelent egy satírozott folt, amely barbárrá nyúlt, és csupa éles körvonalban állapodott meg. Igen, a barbár volt az, a fivérek közül a rettenetesebbik, a kendője sáv a homlokán, és a mellkasa a szíve felett szénfeketévé sötétedett. A barbár az angyalt nézte, de szétesett a kép, mintha zápor verne szét egy higanytócsát.
Az árnyékok szavakká álltak össze. Annyi volt belőlük dühösen egymásra pingálva, keresztül-kasul és még fejjel lefelé is, hogy alig bírtam kiolvasni őket. A szívem nagyot dobbant. Rólam szóltak a feliratok, Mya, Mya, Mya mindenütt.
Meddig dédelgetünk terroristákat?
Mya Mavis halált érdemel! Bűnei: apagyilkos, anyagyilkos, gyerekgyilkos. Peter Kenn mégis futni hagyja.
Mya Mavis látta előre. Tudta.
Hányan vannak még? Rejtegeti őket. Elhűlt bennem a vér, ahogy egyre több szó furakodott a fejembe. Az árnyfesték lecsurgott a falakon, és hurkokat formált, akasztófa köteleket.
Kop-kop.
Összerezzentem, az ablak felé kaptam a fejemet, és mire visszanéztem a mennyezetre már nem volt ott semmi sem. A Mavis-átok végre eltakarodott és békén hagyott. Csak a gyors szívverést meg a rémületet hagyta hátra. Valamit láttam az előbb. Mit is?
Újabb kavics koppant az üvegen, lepattant és kop-kop-kop a tetőcserepeknek verődött. Csend, majd szisszenés és motyogás szűrődött be odalentről.
Kiugrottam az ágyból Phil hangjára. Feltoltam az ablakot, nagyot csattant a keretben.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem mosolyogva. A vörös loboncom előrehullott, úgy kellett hátrakanalaznom, hogy lássak valamit. Lent megmozdult egy árnyék. Először csak a sárga szemeket vettem észre a feketeségben, mert Phil feketére változtatta a bőrét, hogy az árnyékban rejtőzködhessen. Megköszörülte a torkát, és a bőre kivilágosodott, az utcai lámpák fénye betegesre színezte őt.
– Pillanat, várj! – mondta. – Gondolkodom.
– Micsodán?
– Hogy vajon melyik felütés tetszene neked jobban.
– Mik közül lehet választani?
– Na ezt figyeld: Rapunzel, engedd le a hajadat!
Kuncogtam egy kicsit.
– De nem is arany színű a hajam.
– Hát igen, ezért én is inkább afelé hajlok, hogy:
szólj újra, fényes angyal, mert az éjben fejem fölött nekem oly glóriás vagy, akár a mennyek szárnyas hírnöke. Vagy inkább: hívj édesednek s újra megkeresztelsz. – Na várjunk csak! – mondtam izgatottan, mert legalább annyira tetszett, hogy ráismertem arra az ősöreg drámára, mint a tény, hogy Phil mit is mondott. – Rómeó meghal. A mesében meg a királyfi megvakul, és nekem nincsenek gyógyító könnyeim. Melyiket választod?
Csípő fájdalom hasított az arcomba. A szememtől indult, lefelé az arcomon, mintha valaki végigkarmolt volna, és húsig horzsolta volna a bőrömet. Odakaptam a kezemet, de már semmit sem éreztem, a fájdalom elillant. Úgy tettem, mintha megdörzsölném a szememet.
– Ez magas labda volt – csóválta a fejét Phil. – Akkor maradok annál, hogy cserébe a csirkéért, hoztam neked húsospitét meg krumplis pogácsát. Gyere le a konyhaablakhoz!
– Nem jössz be?
– Ha nem érek haza, Hazel vagy az anyám élve megnyúz. Mérik mennyit kések, és még több éneklésre meg zenélésre kényszerítenek. Gyere! Apád nincs a konyhában.
Belépett az eresz alá, és eltűnt a szemem elől.
– Sietek!
Kirohantam a szobából, aztán megtorpantam a folyosón, mert elcsíptem Wyatt lázas hangját a földszintről. Akkor motyogott álmában ennyire hevesen, ha sokat ivott, de nem eleget ahhoz, hogy teljesen kiüsse magát. Lábujjhegyen merészkedtem előre, a pucér talppárnám cuppogott a padlón, és fáztam rövidnadrágban. Minden télen így aludtam, de idén valahogy huzatos volt a ház. Biztosan csak képzeltem, hogy Wyatt szó szerint megfagyasztotta a levegőt maga körül.
A földszinten hangosodott a motyogás.
–…Mya…
A nevem hallatán megtorpantam. Visszhangzott a folyosó. Mya, Mya, Mya. Mintha a falak is szitkozódtak volna. Az epe feltolult a torkomban, úgy kellett visszanyelnem. Szinte már hallottam, hogy Wyatt lenyomja a kilincset, és kilép a folyosóra. Leszid valamiért, amit nem is csináltam, vagy ami még rosszabb, becsmérli az anyámat. De a motyogás folytatódott, és értelmes szavakat hallottam ki. Klónozás. Masírozás. Nagymama. Wyatt sohasem beszélt a nagyanyjáról.
Az ajtóhoz léptem, és belestem a kulcslyukon, de sötét volt odabent, nem láttam semmit sem. A fülemet az ajtóra tapasztottam, és becsuktam a szememet, mintha egy érzék kiiktatásával felerősíthetném a másikat. Súrlódott a lepedő Wyatt forgolódásától. Alkohol bűze mart az orromba. Tenyésztés. Ocsmány. Gyűlölöm. És végül:
– Mya.
Ahányszor Wyatt kimondta a nevemet, görcsbe rándult a gyomrom. Mintha már a hangjával is megmérgezhetne.
Kopogtak a konyhaablakon. Fel ne ébresszük Wyattet! Vártam, hogy Wyatt elszóljon valami fontosat, de csak mocorgott, és talán a párnájába beszélt tovább. Kótyagosan a konyhába botorkáltam. Elhúztam a sötétítőt, és kinyitottam az ablakot. Vászonba csomagolt illatozó tál várt az ablakpárkányon.
– Phil?
Semmi válasz.
Feltérdeltem a konyhapultra, és kilestem a sikátorba. A leheletem párállott a fagyban. Egy fia lélek sem mászkált odakint. Phil sem bújt el a ház tövében. Nem várt meg.
Elszontyolodva kibontottam a batyut; a pogácsák aranybarnák, és fénylett a tetejük a tojástól; a piteszelet meg takaros rácsos mintájú. Az étel mellett megbújt egy üvegdarab. Kézbe vettem. Nem is üveg volt, hanem egy tükörcserép, jégcsap alakú. A kiszélesedő részére lyukat fúrtak és madzagot húztak át rajta. A hátoldalon macskakaparás:
Boldog karácsonyt (ahogy a régiek kívánnák egymásnak), gyönyörű Mya Mavis! P. Elmosolyodtam, a szememet elfutotta a könny a hálától és a boldogságtól. Gyönyörű Mya Mavis. Phil sosem mondott mást, mint amit gondolt. Azon a karácsonyon azt gondolta, hogy Mya Mavis – ez lennék én – gyönyörű.
Bekaptam egy pogácsát, és az íze fennséges. A tükröt forgattam a kezemben, a mutatóujjamra akasztottam, és engedtem, hogy ide-oda lengjen. Az utcai lámpa fénye belevillant a szemembe. Óvatlanul pillantottam a tükörbe.
A sebek tűntek fel először. A hússzínű karmolások, amelyek úgy futották körbe a szememet, mint egy undok pókháló. Előredőltem, hogy jobban lássam magamat, a hajam előreomlott, és nem vörös a tükörben, hanem
fehér, tökéletes fehér, mint a hó. Nem voltam öreg. Én voltam. Csak éppen fehér hajjal, összekarmolt arccal.
Elejtettem a tükröt és ripityára tört, a combomnak pattantak az üvegszilánkok. Leugrottam a pultról, megbolondulok, ha tovább kell néznem a tükröt. Kalapált a szívem, és ujjam közé csíptem a tincseimet. Vörösek, mint a vér. Ezt ismertem.
Aki visszanézett rám a tükörből, azt nem.
Még nem.
A mosogatóba sepertem a szilánkokat, és becsuktam az ablakot. A sikátor még mindig elhagyatott volt. Hálát adtam az égnek, hogy Phil már nem állt az ablak alatt.
Gage Mack Az ablaka alatt álltam.
Azt jól tudtam, hogy mennem kéne, mielőtt meglát valaki. Azt nem tudtam, hogyan kötöttem itt ki már megint. Percekkel ezelőtt az erdőkertben formagyakorlatoztam a katanával. Hazafelé az átizzadt pulóverem szinte rám fagyott, mégsem mentem be a Land-házba, hanem egyenesen ide jöttem. Mindig ide jöttem, a francba is. Ha itt ácsorogtam az ablaka alatt, jobban voltam, pedig nem láttam őt, nem hallottam lélegezni sem, és még az is lehet, hogy nem az ablak mögött aludt, amit néztem.
Ha most hazamennék, talán szétverném a falat, hogy végre alábbhagyjon az a feszültség, ami felébresztett minden éjjel, mióta az eszemet tudom. Olyan érzés volt, mint fulladozni egy tóban. Idebent csak rosszabbodott az éjszakai nyugtalanság. Nem hagytak aludni a történtek. Néha arra riadtam, hogy Sara ébresztget, néha odaképzeltem a rohadtakat, ahogy arról tanakodnak és mutogatnak egymásnak, hogy hogyan öljenek meg, és hogyan engeszteljék ki Sarát emiatt.
Egyre kisebb helyre szorultam. Mindenhol falak. Ruben miért nem látta, hogy napról napra összemegy körülöttünk a város? A végén betemet minket a beton.
Megmozdult valami mellettem, a széttépett kosárhalom árnyékában. A macska. Kiszúrtam már az előbb. De ahogy megmozdult, rájöttem, hogy nagyobb. Amiről azt hittem szemét, kibújt a halom alól. Felegyenesedett. Egy ványadt srác volt, beteges alkatú. Fekete volt az arca, és nem bírtam kivenni a vonásait az árnyékban. Tévedtem! Nem fekete az arca, hanem fehér, és a kezén a bőr is fehér. Sápadtfehér. Kapcsoltam, a dögök összekuporodnak sztázisban!
– Nyugalom ember! – a srác védekezőn intett, és ijedten nézte a kezemet a késem markolatán. Legalább nem rántottam fegyvert. Az is valami. Megint változott a bőre színe, halvány hússzínben állapodott meg, mintha hónapokra egy pincébe zárták volna. A srác szeme sárga hüllőszem. Kellemetlen. De most már felismertem. A Kenn-fiú volt az, a kígyóbőrű.
– Egyszer még sápadtnak néznek, és véletlenül megölnek – mondtam.
Phil felvonta a szemöldökét, és némán mulatott rajtam. Óvatosan áthelyezte a testsúlyát, túl mereven. Tartott tőlem, de már kezdtem megszokni, hogy mindenki így van ezzel idebent.
– Akár le is vághattam volna a fejedet.
Phil megvonta a vállát.
– Csúnya halál lenne.
– Phil a neved. Legalábbis gondolom, amikor épp nem a leszarom hogyan halok meg nagyfiút adod.
– Valahogy meg kell halni. Úgysem tudnám megakadályozni, ha le akarnád vágni a fejemet.
Zsebre vágta a kezét, és egy pillanatra lábujjhegyre állt.
– Mit kerestél a kosarak között, Phil? Ittál pár pohár alkoholt, és józanodsz, hogy apád meg ne tudja?
– Nem. Ami azt illeti nem. Láttam, hogy jössz és elbújtam. Nem tetszik, hogy idejársz éjszakánként.
– Sokfelé járok éjszakánként.
– Őrszem kíséret nélkül, teszem hozzá. Az amúgy nem érdekel, hogy mit csinálsz sokfelé. Az igen, hogy Pippa ablakánál
mindig megállsz.
Kimondta a nevét, és megremegett a gyomrom. Pippa ablakára pillantottam, majd vissza erre a vézna patkányra. Felröhögtem. Vérszegényen.
– Mi közöd van hozzá? Beköpsz apunak?
Phil megrázta a fejét.
– Dehogy! A saját kezembe vettem az ügyet. Összeraktam a professzornak azt a drónt, és megígérte, hogy kiküldik bizonyítékot gyűjteni ellened a menedékhelyre.
Nyugalmat színleltem.
– Ellenem?
Phil mocorgott, de amikor azt hittem, már nem mer többet a szemembe nézni, összekapta magát.
– Gyilkoltál.
Semmit sem váltott ki belőlem a vád. Ezzel a gondolattal keltem és feküdtem. Alig bírtam aludni, nem bírtam egyhelyben maradni, nem oszthattam meg senkivel, hogy mi történt.
– Ha meglesznek a képi bizonyítékok a menedékhelyől, végre száműznek téged a pokolba a városfalon kívülre.
Azt hittem nem reagáltam, de Phil bátorsága csak a dumáig tartott. Menekülni próbált, de esélye sem volt. A gallérjánál fogva a házfalhoz löktem. Kicsit nyüszített, mint a kutyák. Egyre erősebben benyomtam a kulcscsontja mögött a húst, és leszorítottam a karját.
– Azt hitted nem tudják? – kérdezte. – Tényleg azt hitted?
Elgondolkodtam azon, hogy megölöm Philt. Talán látszódott, mert Phil úgy beszart, hogy próbált elhúzódni, de a faltól nem volt hova.
De ha megölném akkor annyi lenne nekem. Soha többet nem aludnék.
Magyarázhatnám, hogy azért tettem, hogy megvédjem a várost a hegyvidéki söpredéktől. De akkor hazudnék. Nem azért tettem. Azért tettem, hogy biztosan tudjam, mindük kihűlt, szétdarabolt hulla, és sosem jöhetnek utánam.
Phil összekaparta magát, és kiköpte, amit tudni akartam.
– A ruhádon, amiben érkeztél, négy ember vérét azonosította TaMi. Közülük egy idebent született. Berették nem reagálnak semmire sem, vagyis vagy halottak vagy elhagyták a menedékhelyet. TaMi elemzése szerint utóbbinak igen csekély az esélye. Ha a képek is alátámasztják, hogy kinyírtál mindenkit, kiutasítanak a városból, és nem tehetsz semmit sem.
– Hazudsz! Nem engednék, hogy szabadon járjak idebent.
Kinevetett, azt hitte jobban tud mindent.
– Barbár vagy. Túl ritka fogás ahhoz, hogy ne akarják megfigyelni, hogyan alkalmazkodsz egy számodra idegen társadalmi berendezkedéshez.
– A gyerekeik és a vezetőik között járok.
– Nem görcsöl be néha váratlanul a jobb karod? Hiába nyomkodod, nem bírsz kitapintani semmit sem, és mégis, mintha lenne ott valami.
A hallgatásomat beleegyezésnek vette.
– Gondoltam. – Olyan képet vágott, hogy fel akartam pofozni. – Az egy chip, amin keresztül adatokat gyűjtenek rólad, monitorozzák a viselkedésedet, és tudják hol vagy. Nem egyszerűen figyelnek téged, hanem elemzik minden rezzenésedet.
Felnevetett.
– Ilyen egy karácsonyi meglepetés. Boldog karácsonyt! Ha tudod egyáltalán mit jelent.
Valami váratlan történt mögöttem, mert Phil felfelé, Pippa ablakára nézett. Egy utolsót löktem rajta, hogy a foga is belekoccant, de elengedtem. Ha nem engedem el, megfojtom. Hátranéztem. Látni akartam.
Pippa az ablakban állt, a hátára kicsi, tollas szárnyat szíjaztak, ami sosem tartana meg embert. A másik vigyorgó Kenn-lánnyal összekapaszkodtak, és elkezdtek körbe-körbe forogni. Ha valamelyikük elengedte volna a másikat, nagyot taknyolnak, de kitartottak. Pippa mosolygott, és úgy még nem láttam embert mosolyogni.
– Észre sem vesz téged – mondta Phil. – Ha még egyszer meglátlak itt, mindent elmondok neki az utolsó szóig.
Nem reagáltam a fenyegetésére. Nem érdekelt. Nem fogok sem elismerni, sem tagadni semmit sem. A fiút nem fogom megölni. A helyében én is megtennék bármit azért, aki fontos.
Később sem jöttem rá, miért, de elmondtam az igazat a ványadéknak:
– A hegyekben, ahonnan
azok jöttek, a magadfajtáknak elvágják a torkát, és a falu végignézi, ahogy kivérzel, mint egy disznó. Ha az istenüknek tetszett az áldozat, a következő évben nem lesz aszály vagy jégeső. A csontokat kifőzik, és fellógatják a falu határán. Végül is emberek azok is. Csendesek és rendszeretőek. A túl sokat visító gyerekeknek kivágják a hangszálait. Ti rutinbeavatkozásnak hívjátok az ilyet. Az anya lefogja az engedetlent, a gyerek állkapcsát szétfeszítik. Meséljek még? Akarsz hallani róluk? Akarod tudni, mi történik egy menedékhelyen, amit azok bevesznek? Akarod?
Nem kiabáltam. Nem értem hozzá Philhez.
Nagyot nyelt, és elnézett mellettem. Elfehéredett a bőre, és rájöttem, hogy a doktor álruhát épített egy emberbe. Nagyon messzire elmehetnék ilyen bőrrel. Sara magával ráncigálta volna Philt, és gyerekeket akart volna tőle, hogy a megszerzett tulajdonsággal hatalmat szerezzen a hegyekben. Ki akartam verni a fejemből azt a szuka Sarát!
Elég hosszú csendet hagytam.
– Gondoltam. – Ez volt a kegyelem döfésem. – Szart se tudsz az odakintről.
Elsiettem onnan. Nem néztem vissza Pippa szobájára. Ha visszanézek, nem lettem volna képes másfelé nézni többet. Elkerülöm ezt a helyet.
Nem a városban fogom leélni az életemet. Az öcsémet sem látom többet.
Öregedés. Láttam milyen, és amúgy sem akarom.
Alvás ágyban minden éjszaka. Nő. Gyerekek. Nem egy francos mesében vagyok.
Felkészülök. Mire kivágnak innen, lesz egy tervem.
